Egy ember útja Buddhától Jézusig (interjú Szalai Andrással)

Egy ember útja Buddhától Jézusig

Szalai Andrással munkahelyén, az Apológia Kutatóközpontban, ebben a protestáns, felekezetközi hitvédelmi kutató és oktató központban találkoztam. Itt apologétaként – hitvédőként – dolgozik, de saját bevallása szerint nem apologéta, hanem csak „egy kis krumpli, aki most épp ezt csinálja”. Különböző vallások összehasonlításával, könyvelemzéssel, oktatással, tanácsadással, lelkigondozással foglalkozik. Kereszténnyé lett buddhistaként olyan embereknek próbál segíteni, akik vallási keresésük közben, vagy egy vallási közösséget elhagyva, vagy onnan kirúgva tanácsot kérnek. Régi életéről és megtéréséről beszélgettem vele.

András, mesélj nekem a kezdeti szárnypróbálgatásaidról. Mikor kezdtél el az élet nagy kérdéseiről gondolkodni?
16 évesen kezdtem keresni válaszokat, ahogy a legtöbb kamasz. A 80-as években még kicsit kevesebb volt a vallási kínálat mint ma, de a lényeg, hogy keresni kezdtem. Nagyon érdekelt, hogy tulajdonképpen mi a valóság, és honnan tudom valamiről, hogy igaz. Sok mindent olvastam többek között a Bibliából Jézus Hegyi Beszédét, ami nagy hatással volt rám.

Volt valamilyen vallási háttered?
Semmi. Semmilyen vallási háttér. Itt, Pesten nőttem fel, szüleim úgy gondolták, hogy a gyerek majd eldönti, mi lesz. És a gyerek úgy döntött, hogy buddhista lesz. Karatézni kezdtem, és ott hallottam először, hogy „A zen a karate, és a karate a zen”.

Mi az a zen?
A zen japán szó, meditációt jelent. A buddhizmus pedig ott van a karate mögött, mint valamilyen szellemi háttér. Először nem tudtam ezekkel a dolgokkal mit kezdeni, de kíváncsivá tett. Egy 80 fős klubba jártam, ahol három buddhista volt és ők a karatét mint „meditáció mozgásban” gyakorolták. Aztán eljutottam a buddhista misszióhoz, találtam egy könyvesboltot, ahol különböző buddhista kiadványok voltak. Elvittem egyet. „Vasfurulya” volt a címe, ebben paradox, intellektuálisan megoldhatatlan történetek (ún. zen-buddhista kóanok) voltak, amiket csak az ért, aki már megvilágosodott. Na, én persze másnap visszavittem azzal a véleménnyel, hogy ezek őrültek! Aztán eljutottam valahol Budán a buddhista misszióba is. Bent mindenhol Buddha-szobrok, füstölgők. Ott elmondták, hogy talán nem atomfizikával kellene kezdeni, hanem elemi matekkal, például Buddha életével, alaptanításaival stb.

Segítettek, terelgettek téged?
Az elején leszögezték, hogy nem fogják nekem megmondani van-e Isten vagy nincs, hanem itt ez a meditációs gyakorlat, gyakoroljam, aztán meglátom, hogy igazolódik-e a tanítás. Tehát csak a saját élményeimre számítsak. Csak a tudatom van, csak erre figyeljek, mert másban nem bízhatok. Szóval nem mondták, hogy nincs Isten, de eleve az egészből ki lett hagyva. Később, buddhistaként nem elvi-, hanem gyakorló ateista voltam, aki azt vallja, hogy ha van is Isten, még nem találkoztam vele. Isten fogalma alatt pedig egy megvalósítható tudatállapotot értettem. Nem valakit, aki rajtam kívül áll, hanem az én lehetőségemet...

Ez azt jelenti, hogy lehetsz Isten?
Nos, igen. Volt olyan zen mester aki kimondta, hogy amikor zazenben ülök megvilágosodva, akkor tulajdonképpen Isten vagyok. Most már látom, hogy a mester csak használta a szót, anélkül, hogy ismerte volna a szó bibliai jelentését... Szóval, teltek az évek, és 24 éves koromig voltam buddhista, végül az utolsó 4-5 évben majdnem-szerzetesként éltem, illetve az akartam lenni az életem hátralevő részében.

És hogyan teltek a napjaid?
Meditáltam, olvasgattam, tanulgattam, találkoztam külföldről jött mesterekkel. Lassan igyekeztem berendezkedni a szerzetesi életre, de nem voltam szerzetes. Nem voltam kopasz, nem voltam beöltözve. Ma már van kolostor is, ahova bevonulhatnék. Amúgy meg könyvkötőként dolgoztam, hogy megéljek. Tanultam nyelveket, buddhista szótárt készítettem: magyar, japán és két kínai dialektussal. Ki akartam menni Kínába, jelentkeztem is német-kínai szakra. Kínaiból maximum pontot kaptam, németből minimumot. Két szakra lehetett csak menni, így nem vettek fel.

Szüleid mit szóltak?
Hát, ők nem igazán tudták, mit csinálok. Én elmeséltem nekik utólag, hogy valójában miként néztem rájuk. Mit láttam egy másik emberben, amikor ránéztem…

Miért mit láttál?
Huh… hát lehet úgy fogalmazni, hogy egy szenvedő lényt, aki az illúziók világában él. Ezért szenved és szenvedést okoz másoknak. Lehet úgyis megfogalmazni, hogy önmaga létét álmodó illúziócsomó...

Nem akartad az embereknek elmondani, hogy rossz az, amiben élnek?
A buddhizmus misszionáló – térítő – vallás, de nem úgy térít, hogy van egy üzenet, amit át kell adni, hanem ha elég jó karmája* (*a karma a jelen életünk minőségét határozza meg előző életünkben elkövetett tetteink alapján – HF) van valakinek, akkor az úgyis buddhistává lesz. Tehát nekem már buddhistaként arra kellett rádöbbennem, hogy Buddha nem tud semmit mondani a mamámnak, aki túl pragmatikus, képtelen filozofálgatni, képtelen leülni és nem gondolni semmire – úgymond kiüríteni az agyát.

Sok mindenre adott akkor választ neked a buddhizmus?
Igen, megmondom őszintén. Tinédzserként nekem is voltak gondjaim, és így utólag úgy érzem, hogy a buddhizmus nem erőt adott szembenézni a problémákkal, hanem egy másik szempontot, ahonnan nézve a probléma már nem is probléma. Magyarul, ha valójában se én, se te nem létezik, akkor én és te összes problémája sem létezik. Nem valóság. Nem kell vele küzdeni, csupán illúzió. A buddhizmus tulajdonképp egyfajta életvitelt követel. Nem véletlen, hogy Buddha beszédei szerzeteseknek szólnak; ez egy társadalomból kivonult emberek számára járható út.

Miként lett vége ennek az egésznek?
Az biztos, hogyha Isten nincs, és nem szólít meg, akkor a mai napig buddhista vagyok. De egy barátom felhívott, akivel korábban együtt „harcművészkedtünk”. Kiment egy évre Németországba és ott kint megtért. Keresztény lett. Meghívott egy teára, elmondta, hogy ezekről a dolgokról már nagyon másképp gondolkodik mint én. Aztán friss keresztényként kellő érzéketlenséggel elkezdte nekem szidni a buddhizmust, hogy milyen hülyeség... Próbálta nekem elmondani az evangéliumot, amit én nem értettem, logikátlan volt az egész. Rengeteg kérdésem lett volna, de ő csak ment tovább. A lényeg az, hogy ittam a teámat, és akkor, hogy is mondjam, próbáltam megőrizni a befolyásolatlan tudatállapotomat – majd odakinn a vihar lezajlik, szegény srác mindenféle illúziók rabja –, de egyszer csak azt vettem észre, hogy nem ketten vagyunk a szobában. Egy jelenlétre éreztem rá. Na most előtte 6-8 évig tudatmanipulálással foglalkoztam, tudtam, hogy milyen az, amikor valaki más akar belőlem valamit kiváltani. Azt láttam, hogy a srác egész mással van elfoglalva, tehát ezt nem ő csinálja. Nem is a saját tudatom terméke, mert arról tudnék. Itt van valaki, egy személyes jelenlét. És ahogy ez így megfogalmazódott bennem, akkor ez a valaki meg­szólított ott legbelül, hogy: András, mit csináltál 24 évig? Miket gondoltál, miket mondtál, miket tettél? – csak így ennyi. Egyből tudtam, hogy ez Isten. És ez azért furcsa, mert nekem az Isten-fogalom egy tudatállapot volt, nem egy rajtam kívül álló valaki, aki számon kéri az életemet. Ráadásul szelíd, nyugodt hang volt. Közben a srác beszélt tovább, én bólogattam egy darabig, majd hazamentem. Aztán két napig gyakorlatilag folyamatosan Isten szemével láttam az életemet. Újra jöttek elő emlékek, ahogy emberekkel bántam, amiket mondtam róluk vagy gondoltam magamról. Hihetetlen, az ember minden apró kis részletet megjegyez. Tehát visszajöttek a dolgok, és rá kellett jönnöm, hogy itt van egy Szent Valaki – ezzel a szóval tudtam volna legjobban leírni azt a jelenlétet –, én pedig bűnös vagyok. Buddhistaként ilyet sose mondtam volna ki, sose hittem volna, sose gondoltam volna; elutasítottam volna. Furcsa élmény volt azzal szembesülni, hogy nem tudok Isten előtt megállni.

Elég megrázó lehetett!
Hát igen, az volt. Tudtam, hogy ez nem az a srác műve volt, ez nem az én újabb szeszélyem, nem zakkantam meg, hanem itt van valaki, aki egyszerűen ráébreszt arra, hogy a valóság több. Egy Istennel több a valóság annál, amit valaha is fel tudok térképezni az agyammal és meditációs technikákkal. Pár nap múlva felhívtam a srácot, elmondtam neki, hogy mit élek át, és megkérdeztem, hogy akkor most mi lesz? Rám lép az Isten, elnyom mint egy csikket? A vonal túlsó oldalán nagy zavart csend volt – a srác jobban meglepődött mint én. Aztán elhívott egy házicsoportba, ahol az evangélium másik oldalát is hallottam. Hogy az életem Bírája nem engem akar elítélni, hanem a tetteimet. És hogy engem úgy szeret, hogy nemhogy nem akar elítélni, hanem helyettem bűnhődött. Tehát igazságos, a bűn elnyerte büntetését, amikor helyettem bűnhődött Jézusban, de ugyanakkor szeret is, mert nem akart engem megbüntetni. Itt volt tehát ez az igazságos és ugyanakkor szerető Isten, és amikor igen-t mondtam neki, az összes bűntudat leszakadt, elszállt.

Az egész buddhizmus eltűnt az életedből?
Igen, egész egyszerűen azért, mert az egy Isten nélküli valóságot próbál leírni. Az emberi tudattal és annak korlátaival együtt próbálja leírni a pszichés és fizikai valóságot. Csakhogy a valóság több. Egy Istennel több. A lényeg, hogy a buddhista meditációban az ember arra jön rá, hogy minden változó, részek változó halmaza. Tehát nincs egy stabil, biztos, változatlan én. Azt jól látja, hogy minden relatív, hogy minden mögött üresség van, de Istent nem látja. Istenről nem tud, mert Istennel nem akar foglalkozni a buddhizmus. Keresztényként Istennel találkozol, és épp azért van, azért lehet értelme a személyiségednek, mert egy személyes Isten teremtett. ő a gyerekévé fogadott, kapcsolatom van vele. Arra kellett rájönnöm, hogy erre a kapcsolatra lettünk teremtve és természetes, hogy e nélkül csak ürességet látunk magunkban és a világban. Engem nem ember győzött meg, hogy van Isten vagy hogy a buddhizmus hiányos, hanem maga Isten.

A buddhista barátaid kerestek? Találkoztál velük továbbra is?
Igen, visszamentem, beszélgettünk, látták, hogy nagyon más világban élek. Aztán mondták, hogy semmi baj András, megtaláltad a karmikus színvonaladnak megfelelő vallást. Nekik ezzel nem volt bajuk abban az értelemben, hogy úgy gondolták, egyfajta illúzió rabja vagyok. Eljutottam arra a pontra, hogy elkezdhettem a buddhizmust tanulni, de most visszasüllyedtem. Visszarángatni nem akartak, nem erőszakoskodtak, türelmesek voltak velem. Ez nem véletlen, ugyanis a buddhista szeretetből valójában hiányzik a ragaszkodás. Amíg bárki vagy bármi ehhez a világhoz köt, amíg dologhoz, személyekhez ragaszkodsz, addig karmát gyártasz magadnak, a karmád pedig újra meg újra visszadob ebbe a világba, újra meg kell testesülnöd. Ez a lélekvándorlás, ami kész szenvedés, maga a pokol. A buddhizmus belülről tényleg egy nagyon szép, tökéletesnek tűnő, jól kidolgozott rendszer. Kicsit olyan, mint a Mátrix. Ahogy Trinity mondta: „A mátrix nem mondja meg, hogy ki vagy.” Kívülről kell, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, mi ez az egész. A buddhizmus ezért számomra az Isten nélküli valóság legjobb leírása. Nem több, és nem kevesebb... De meg kellett tudnom, hogy van több!

videó

videó az Apológia Kutatóközpontról

Erre a linkre kattintva megtekintheted a Kutatóközpontról készült videós összefoglalót.

hírek

hírek

Az Apológia Kutató Központtal kapcsolatos legfrissebb híreket megtudhatod weboldalukról: www.apologia.hu