Erdély, 2008 július

Érszőlősi adok-kapok

Szerk.: Csuka Zsuzsi

2008 júliusában egy kisebb csapattal (főleg ifisekkel, no meg egy picit idősebbekkel) Erdélybe, az ezerfős Érszőlősre vitt az utunk. Segélycsomagokat osztani mentünk, meg hogy szolgáljunk a helyi pünkösdi gyülekezetben, de mint kiderült, nem csak mi voltunk az adományozó fél, legalább annyit – ha nem többet – kaptunk, mint amennyit adtunk. Lássunk pár rövid beszámolót az úttal kapcsolatban:

Ács Eszter (ifis):

„Ezen út alatt újra megtapasztaltam hogy, bárhol vagyunk, mindegy, melyik országban, milyen kulturális környezetben, ha keresztényekkel találkozunk valóban érezhető, hogy egy „család” vagyunk, hogy ők is testvérek az Úrban, és szeretettel fogadnak minket, pedig még nem is találkoztunk előtte soha! Bátorító volt az ottani testvérek hite, kitartása.

Eleinte megrázott, amikor a családokhoz mentünk látogatni, hogy mekkora szegénység van néhol. Nagyon elgondolkoztatott, hogy mennyire hálás lehetek mindazért, amivel Isten megáldott, hogy nem kell szűkölködnünk, pedig hajlamosak vagyunk sokszor panaszkodni és arra tekinteni, hogy mink nincs... pedig annyi mindenünk van!

Viszont nagyon vigasztaló volt látni, hogy még ha szegényes környezetben is él valaki, de ha ott él a szívükben a reménység és hit, akkor csak sugárzik szemükből a békesség és megelégedés. És hogy erősen kapaszkodnak Istenbe, és az apró dolgokért is hálát adnak!

A tanítás is nagyon tetszett, ami a kapcsolatokról szólt, valamint amikor Imre pásztor emlékeztetett minket, hogy mennyire nagy kiváltság ismerni Istent, aki célt ad életünknek.

Vasárnap reggel bizonyságtételek voltak, és engem is megkértek, hogy osszak meg pár gondolatot. Eleinte nagyon húzódzkodtam, mert nem nagyon szeretek nagy tömeg előtt beszélni. Viszont éreztem, hogy Isten már annyi mindenen átsegített, és hátha amit megosztunk a többiekkel, az bátorítás lehet az ottani embereknek. Örülök, hogy végül bizonyságot tehettem.

Tényleg hálás lehetek Istennek ezért az útért, sok mindenen elgondolkodtatott.. és nagyon aranyos kis csapatot hozott össze.”


Szőcs Gergő (ifis):

„Ami a legjobban megfogott Érszőlősön, az az emberek vendégszeretete volt. Mindenki szeretettel fogadott bennünket: Barnabásék, Istvánék, ahol vacsoráztunk, sőt ahol jártunk a csomagokkal, ott is. Azon nagyon csodálkoztam, hogy a nagy szegénység ellenére mekkora odaadással voltak felénk. István is mondta, hogy milyen keveset keres, és hogy 5 embert kell eltartania, ennek ellenére négyfogásos ebéddel vártak minket (14 embert!) és a reggelire sem lehetett panaszunk. Minden igényünket ellátták (pl. kivasalták az ingünket) és sohasem voltak neheztelőek ránk. Ez erőt adott nekem, hogy én is ilyen legyek másokkal. Úgy gondolom, a misszió alatt legalább annyit kaptunk, mint adtunk (sőt még többet is), úgyhogy jó érzéssel jöttem haza: segítettem is, de közben növekedtem is szellemben.”

Balogh Robi („a jóképű és fiatal” budapesti ifi vezető, az út egyik szervezője):
„Nem ez volt az a nap, amit leginkább vártam, hiszen a szervezés most sem ment zökkenőmentesen. Az indulás előtti napon 3 ember mondta vissza a részvételét, ami engem egy kicsit megrengetett a hitemben, hogy mennünk kell-e. Aztán néhány ember gyors döntésének köszönhetőn az indulásra összeállt a csapat, és egyértelművé vált számunkra, hogy mennünk kell, csak a sátán próbál akadályokat gördíteni az utunkba.

Így hát szombaton kora reggel elindultunk Érszőlősre. Amikor megérkeztünk, hatalmas szeretettel fogadtak, és rengeteg sütivel. Alig tudtunk betelni az édességgel, így hagytunk másnapra is. Majd nemsokára elindultunk ajándékcsomagokat osztogatni a Kelet-Európai Misszió jóvoltából. A helyiek külön listával készültek, hogy kihez kell elvinni az élelmiszersegélyt. Különleges embereket, különleges életeket ismerhettünk meg ezen a délutánon. Sokszor elgondolkodom azon, hogy egy-egy ilyen missziós út lehet, hogy nem is azokért az emberekért van, akiknek adjuk a csomagot, hanem értünk, akik adjuk. Hiszen látva az ottani szegény körülményeket és a hitüket Istenben, mindannyian elgondolkodtunk, hogy tulajdonképpen miért is panaszkodunk mi olyan sokat ebben az életben? Miért nem tudunk hálát adni Istennek, azért amink van, és miért nem tudunk elégedettek lenni a körülményeinkért, mint Pál?

„Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Fil. 4,11–13

A csomagok kiosztása után – amelyekről tényleg elmondhatjuk, hogy a legjobb helyekre kerültek – ifi órára siettünk a helyi fiatalokkal a gyülekezeti épületbe. Itt találkozhattunk néhány ismerős arccal a délutáni csomagosztásról. Együtt dicsőítettünk a helyi ifjakkal, majd a (jóképű és fiatal) budapesti ifi vezető tanított az Istennel való kapcsolatról és az ötezer ember megvendégeléséről. A végén egy nagyon jót beszélgettünk a témával kapcsolatban és hálát adtunk Istennek, hogy ennyire megáldotta ezt a napunkat.

Másnap a helyi gyülekezetben szolgáltunk kicsiny csapatunkkal, énekekkel és bizonyságtételekkel. Nekem fantasztikus volt hallgatni, hogy olyan emberek is bizonyságot tettek ezen a reggelen, akik még talán soha azelőtt. Az alkalom után indultunk haza, mert a missziónk véget ért, vagy mégsem...?

Isten még a visszafelé utunkra is tartogatott különlegességet. Megbeszéltük, hogy visszafelé Nagyvárad érintésével a 4-es úton jövünk, én pedig bosszankodtam, hogy miért nem a gyorsabb M3-on. Aztán Cegléd előtt megértettük, hogy Isten tervében ez pontosan így szerepelt. Ugyanis az út szélén megláttunk egy fiatalt párt a lerobbant autója mellett ácsorogni. Megindult a szívünk, és hát arra gondoltunk, hogy mégis csak keresztények vagyunk jobb, ha megállunk. :) Kiderült, hogy a párnak kifogyott az üzemanyaga, és így bevontattuk őket Ceglédre. A vontatás végén megjegyeztük, hogy egy keresztény gyülekezetbe járunk, és ha van kedvük, akkor látogassanak meg. őszintén szólva, nem gondoltam, hogy érdekelni fogja őket, de mivel 5 perc múlva még mindig a benzinkúton ácsorogtunk, így megkeresett minket a pár férfi tagja, hogy meséljünk neki erről a gyülekezetről, mert ő érdeklődik Isten iránt. Örömmel bizonyságot tettünk neki, és meginvitáltuk a gyülekezetünkbe őt a feleségét és a gyermekeiket. Ma, amikor ezt a bizonyságot írom, még nem tudhatom, hogy eljönnek-e az istentiszteletünkre, de imádkozom értük, és tudom, hogy Isten elkezdett bennük egy jó munkát.

Ahogy bennünk is. Megtapasztalhattuk az út során Isten kegyelmét, szeretetét, gondoskodását és a munkáját bennünk. Megtanultuk, hogy a körülményeink ellenére mindig hálásak legyünk, és azt is, hogy lehet, hogy néha nem értjük, hogy miért vezet más utakon, mint ahogy azt mi elterveztük, mégis tudhatjuk, hogy az Isten tervének a része, csak most még nem értjük. Majd egyszer megértjük.

Áldás volt számunkra az út, reméljük máskor is lehet még hasonló áldásban részünk, és reméljük azt is, hogy akkor talán te is velünk tartasz.”


Csuka Zsuzsi (picit idősebb, mint ifis)
„Mint az egyik utolsó pillanatban beugró ember, nagyon hálás vagyok ezért az útért. Sokszor úgy gondolom, hogy egy összeszokott, egymást ismerő csapat tudja igazán egységben végezni Isten munkáját, de megint rá kellett jönnöm, hogy Isten felette áll az emberi tényezőknek, és habár sokan nem ismertük egymást az út elején, egy csapatként lehettünk áldássá.

Azt hiszem, az út során mi, a „postások”, az adományok házhoz szállítói kaptuk a legtöbbet. Nem a mi érdemünk, hogy a csomagok létrejöttek (hanem azoké, akik a pénzt adakozták hozzájuk), mégis mi láthatjuk a sokszor könnyekig meghatódó szempárokat, a hálától meglágyuló és megnyíló szíveket és a cseppnyi örömöt a nehézségekben. És mi lehettünk részesei a viszonzás vágyából táplálkozó, számunkra sokszor zavarba ejtő kedvességnek, ami a hálálkodáson túl sütiben, kávéban, ölelésekben, gyermekversekben fejeződik ki. Hálásak Istennek, ez jó, mi is azok vagyunk. De közben hálásak nekünk is, pedig mi tényleg nem csináltunk semmit. Csak ott voltunk.”

Debrecen, 2008 május

Lori beszámolója

Ha van köztetek olyan aki az evangelizáció puszta említésétől is fusztrált lesz, annak a következő sorok bátorításul fognak szolgálni.

Amikor felvetődött a debreceni evangelizáció ötlete, rámtört a félelem. Ha nem jelentkezem, akkor „rossz” keresztény vagyok, ha meg igen, akkor meg semmi hasznom nem lesz. Aztán amikor a csoportok kialakításáról volt szó, nálam gyorsabban senki nem jelentkezett a dicsőítésbe.

„Ó, köszönöm Istenem, így legalább egy szót sem kell szólnom, csak énekelhetek” – fohászkodtam. Az imaalkalmakon szó volt mindenféle szórólapozásról, kérdőíveezésről, meg 4 pontról (evangélium megosztása 4 pontban), de mivel én úgyis „dicsizni” fogok, így nem sokat foglalkoztam a dologgal.

Amikor leértünk Debrecenbe, nagyon megfogott a város szépsége, s valahogy felszabadultabbnak éreztem magam. Hajlandóságot éreztem, hogy akár még szórólapozzak is. Mind kiderült, ez benne is volt a tervben, csak számomra nem volt egyértelmű. Aztán nagyon hamar rádöbbentem, hogy a budapesti aluljárós "kezedbe nyomom a papírt, aztán szia" itt nem működik. Ezek kérdeznek! „Milyen koncert?” „Hááát egy rokzenekar fog játszani, és nagyon jó lesz gyertek el, sziasztok” – volt a válaszom, és már ott sem voltam.

Ahogy mentünk Jécsai Borival az utcán egyre jobban hatalmába kerített a kétségbeesés: „Uram, nem veszed itt semmi hasznomat! Tök rosszul érzem magamat. Miért félek kimondani, hogy keresztény vagyok? És miért nem azt válaszolom, hogy keresztény koncert lesz? Nem jó ez így. Segíítsééég!”

Közben sétáltunk a szökőkúthoz az egyetemhez. Kívülre persze ezer wattos mosolyom volt, de belül féltem. Aztán végül a tervezett minikoncert helyett, kiderült, szórólapozni fogunk az egyetemnél is. Belül megint segítségért kiáltoztam.

De Isten bátorított: A szökőkútnál már ott volt Hamar Doma is és Czeglédi Marcell is. Marcellen keresztül bátorított Isten, hogy igenis kell mondani, hogy itt vagyunk Budapestről százan fiatalok a Golgota Gyülekezetből, és az evangéliumot hirdetjük, és este meg holnap is koncert lesz, gyertek el!

Aztán amikor láttam, hogy emberek mosolyogva veszik el tőle a szórólapot, és még beszélgetni is megállnak vele, belelkesedtem! „Nem nehéz ez, csak az igazságot kell mondani!” – gondoltam.

Borival végigjártuk a parkot, és egy embert sem hagytunk ki, mindenkinek adtunk szórólapot, és akivel lehetett szóba elegyedtünk. Persze közben jöttek a rossz gondolatok is: „Á! ők láthatóan turbékolnak, nem kéne odamenni, az a lány meg teljesen el van foglalva, olvas is, meg zenét is hallgat egyszerre, és különben is úgy ül, hogy biztos nem akar beszélgetni.”

ő volt Andi, aki nagyon kedvesen még hellyel is kínált minket, és nemhogy beszélgettünk vele, de még a kérdőívet is kitöltöttük.

Kiderült, hogy itt tanul a katolikus egyetemen, (vagy főiskolán?) és úgy gondolja, hogy hát valami biztosan van, valami erő, ami nagyobb nálunk embereknél, de hát nem tudni biztosat. A kérdőív nagyon sokat segített, hogy egy két doldogra rádöbbenjen, és Isten a beszélgetés során tényleg a szánkba adta a szavakat, mert nem mi csináltuk, az tuti.

Nagyon érdekelte, amit mondtunk, és megérintette az, hogy Istennel lehet személyes kapcsolata, de elmondta hogy utál imádkozni. Az iskolában valahogy nem tapasztalja, hogy lenne bármi értelme ennek. Aztán, ahogy kérdezgettük és beszélgettünk vele, nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy nagyon keresi Istent.

Bori megkérdezte imádkozzunk-e valamiért, amiben változást szeretne, és ő azt válaszolta, hogy „azért, hogy még több ilyen emberrel találkozzam, mint Ti”.

Hát ettől kicsit könnyes lett a szemünk, aztán megfogtuk a keztét, és imádkoztunk érte. Bori az imában mondta el az evangéliumot, mert persze a lényeget kifelejtettük a beszélgetésből, de így is nagyon-nagyon sokat jelentett Andinak is, ezt láttuk rajta ima után, mert olyan csodálkozó és döbbent arca volt, mintha azt mondta volna „Jé, így is lehet imádkozni?”

Amikor otthagytuk az ámuló, fénylő arcával, majd kiugrottunk a bőrünkből, és próbáltunk a boldogságunkat normális keretek között tartva kimenni a parkból. Aztán egymás szavába vágva újraéltük Isten csodáját, hogy használt minket, és hálát adtunk Neki.

Igaz, nem láttuk Andit másnap a koncerten, de tudjuk, hogy Isten a magot elvetette a lelkében, és kérlek, Ti is imádkozzatok érte, hogy hívja be Jézust az életébe, és átélje ő is azokat a csodákat, amit Isten Igéjén keresztül és a Lélek munkálkodása által mi is napról napra átélünk.

Panni beszámolója

Matyi beszámolója

Charlie beszámolója

Debbie beszámolója

Szerbia, 2007 október

Szerbia, 2007, október 4–7.

Szabó Laura beszámolója:

Ez volt a második szerbiai missziós utam. Egyszer már voltam Csantavéren, és nagyon kíváncsi voltam arra, hogy Törökbecse milyen lehet. Amit eddig tapasztaltam missziós útjaim során, az most is megállta a helyét. Egyszerűen lenyűgöz az a szeretet, amivel a vendéglátók ilyenkor fogadnak minket. A szó szoros értelmében kiteszik a lelküket azért, hogy nekünk minden a legjobb lehessen. Néha kicsit szégyellem is, hogy én magam nem tudok túl sokat adni. De Isten mint eszközét fel tud használni.

Az út során nem voltak több százas tömegek, akik térden állva könyörögtek volna bűnbocsánatért. Csupán pár ember volt, akinek az életét megváltoztatta Jézus, de én nagyon boldog vagyok, hogy mindezeknek szemtanúja lehettem. És csak reméljük, hogy azok a magok, amik ott el lettek hintve, majd valamikor kikelnek, és megszaporítják magukat!
Pár esetet szeretnék megemlíteni, ami nagyon megérintette a szívemet az út során.

Volt ott egy Zsuzsi nevű vak lány. Az anyukájával beszélgetett az egyik csoportunk, amikor szórólapot osztogattunk a városban az esti koncertünkről, amin a „Last Chance Band" -nevű zenekar játszott. Mondta, hogy elhozza a lányát este.

A háború idején a kórházban áramszünet következtében nem működtek az oxigén maszkok, és 13 babából 12-en meghaltak. Egyedül Zsuzsi élte túl, de az O₂ hiány következtében megvakult, és a tűz miatt pedig égési sérülést is szenvedett a karján. Az első koncert estéjén átadták az életüket Krisztusnak, és elmondták, hogy lehetséges, hogy helyre lehet hozni a szemét, hogy lásson, és az égési sérüléseket a karján műtéttel, csak ehhez 350 Euróra van szükségük, ami nekik nincsen. A missziós csapatunk egyik tagjának, Claudette-nek, aki Hawairól származik, a szívére helyezte az Úr, hogy ezt a pénzösszeget odaadja nekik. És hát nehezen tudom elfelejteni azokat a boldog perceket és örömkönnyeket, amiket anya és lánya hullattak e csoda hallatán. Szívből kívánom Zsuzsinak, hogy megláthassa Isten csodálatos világát!

Hasonló csodák történtek a második koncert estéjén is, amikor kb. 10 fiatal átadta az életét Jézusnak, és reméljük, hogy ez a fiatal társaság létrehoz majd egy olyan ifi csoportot, akik bátran beszélnek az evangéliumról, és felrázzák a várost.

A második dolog, ami rám nagy hatással volt: meghallgatni Claudettenek az életét és a bizonyságát, ahogy megtalálta a rengeteg szörnyűség közepette Istent. Röviden: őt a nagyszülei nevelték a testvérével 10 éves koráig, amikor is eljött érte az anyja, aki sosem szerette, és csak halála előtt mondta ki neki a bűvös szót: „szeretlek". Volt 2 rossz házassága. Az első férje (akitől született 2 gyereke), pisztollyal fenyegette, a második ivott. Istenhez kiáltott ebben a kilátástalan helyzetben, és ő megmutatta magát neki. Hihetetlen volt csak ülni és hallgatni, ahogy ezeket mesélte, és közben bizonyságot tett Isten hűségéről. Ez volt az első missziós útja, és sokszor emlegette: érzi, ahogy az Úr most gyógyítja a szívét. Szokták azt mondani, és néha kicsit elcsépeltnek tűnik, hogy a szolgálat során az ember többet kap, mint amit ad, de ez tényleg így van! Számomra ez az egy bizonyságtétel is olyan bátorító volt! Nagyon hálás vagyok, hogy meghallgathattam.

A harmadik dolog szerény személyemmel kapcsolatos. Péntek este ugyanis a koncert után úgy elment a hangom, mint még soha. A szó szoros értelmében nem tudtam beszélni, csak suttogtam. Ekkor már tudtam, hogy vasárnap az Evangéliumi Gyülekezet reggeli alkalmán én fogom vezetni a dicsőítést. Szombaton a helyzet egyáltalán nem javult. Vasárnap reggel próbálgattam énekelgetni, de szoprán1-ből hirtelenjében alt2-be léptem elő, és csak nagyon mélyen tudtam valamit kipréselni a torkomon. De az Úr nagyon megáldotta az alkalmat. Még ha a hangom nem is volt tökéletes, és olykor semmi nem jött ki a torkomon, mégis tudtam teljes szívből dicsőíteni Istent a gitárommal. És nagyon jó volt azt látni, ahogy mindenki belép Isten jelenlétébe, és egy szívvel dicsőíti őt, pedig a legtöbben nem is tudtak magyarul; csak szerbül, vagy angolul. De Isten Lelke mindenkiben ugyanaz. „...mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg." (1Kor12:13)

Tehát úgy érzem, hogy az út során sokkal több áldást kaptam, mint amit én adni tudtam. Csak bátorítani tudok mindenkit, aki még nem osztotta meg az evangéliumot másokkal, akár itthon vagy külföldön, hogy tegye meg, mert annyira jó dolog bizonyságot tenni a hitünkről, és arról a szeretetről, amelynek mi már az örökösei vagyunk. Jó lenne, ha minél több ember megismerhetné Jézust, és azt, amit értünk tett. És nem kell attól félnünk, hogy mi erre nem vagyunk képesek, mert tényleg nem! J Éppen ezért tud ő rajtunk keresztül munkálkodni. És ő használ is minket, ha odaadjuk Neki az életünket, és a szívünket.

Afganisztán, 2006

Beautiful Day

Egy tíztagú keresztény zenekar azért utazott a budapesti Golgota Gyülekezettől egészen Afganisztánig, hogy Isten szeretetét közvetítsék egy reményvesztett országban. De miért mentek éppen oda? És hogyan kerül a U2 Beautiful day című dala a programban?

Mike: Ez a dal mindkét oldalhoz, a keresztény és a nem keresztény emberekhez is szól, és mindannyian nagyon szeretjük, főleg azok után, amit Afganisztánban átéltünk. Hihetetlen, hogy ez a szám mennyire magába foglalja az egész utunkat.

Peti: Olyan helyen voltunk, ahol sosem tudhatod, mi fog veled történni, elég sok nehézség adódik, de ahogy ebben a számban elhangzik, előtted áll a lehetőség, hogy eldöntsd, hogy ez egy gyönyörű nap lesz számodra vagy sem.

Marika: Ez a dal arról szól, hogy akár a harmadik világban élők is találhatnak szépséget az életükben, nekik is lehet „egy szép napjuk”.

Ha már a U2-nál tartunk, Bono, a U2 frontembere, nemrégiben megjelent interjúkötetében a hitüzenet „utazó ügynökének” tartja magát, a fejlődő országokat bejárva énekel és harcol emberi életekért. Ezt a hitvallást a magatokénak érzitek?
Mike: Mi nem szóval akartuk átadni a jóhírt, hanem tettel. Hiszen ha Afganisztánban kimondod, hogy „Jézus szeret téged,” lehet hogy lelőnek. De mindannyian valamennyire Bonohoz hasonló indíttatásból vágtunk neki.

Marika: Bono köztudottan sokat jár a harmadik világba, ezzel mi is tudunk azonosulni. Azonban azt tisztázni kell, hogy mi nem elsősorban az afgánokhoz mentünk, hanem a NATO-bázis katonáihoz. Az elsődleges célunk az volt, hogy erősítsük, bátorítsuk, jó zenével „etessük” őket.

Miben más katonai közönség előtt játszani?
Mike: A katonák mindig nagyon komolyan viselkednek, még a koncert alatt is, mintha az ellenség játszana nekik. De hát, a háború kemény dolog. Szerencsére, nekünk azért sikerült őket meglágyítani….

Timi: Kabulban az egyik laktanya egy nagyon kemény hely volt. Emlékszem, hogy mindannyian légzési problémákkal küszködtünk a por és az időjárás miatt. Moncsi nagyon beteg volt, a koncert előtt elsírta magát. Egy katona, valami nagyfőnök, odament hozzá, és megkérdezte, miért sír. Elmondta neki, hogy nagyon bántja, hogy nem tud énekelni, pedig ezért utaztunk ilyen messzire. A katona csak annyit mondott, hogy nekik már az is óriási dolog, hogy eljöttünk, és itt van egy kedves lány, akinek most ő segíthet. És mindennel elhalmozta Moncsit, hozott forró teát, mézet, gyógyszereket. Olyan volt, mint egy angyal.

Mivel legtöbbünk sosem volt háborús övezetben, nem tudjuk, mit jelent katonának lenni. A médiában csak egyoldalú, többnyire elszomorító híreket hallani: erőszakoskodó katonákról, akik visszaélnek az ártatlan lakosok kiszolgáltatottságával. Milyennek láttátok a katonákat közelről?
Mike: Sok keresztény katonával találkoztunk, ami nagyon furcsa, hiszen keresztényként Isten szeretetét próbálja közvetíteni az embereknek, miközben fegyverekkel harcol a háborúban. Ami viszont még meglepőbb volt, hogy amit a hírekben látsz megtörténni, az a valós eseményeknek a felét sem mutatja meg. Az egyetlen, amit a tévében hallani, hogy hány ember halt meg. Amiről nem hallani, hogy élelemmel, gyógyszerrel hány ember vagy gyerek életét mentik meg ezek a katonák nap mint nap. Minden egyes héten autóba ülnek, és ruhát meg játékokat visznek a gyerekeknek. Ott nincsenek kamerák, de ők ott vannak, és adnak, amit csak tudnak. A bázisokon dolgozó ápolók és orvosok olyan embereknek osztanak élelmet, és olyan emberek életét mentik meg, akikhez az afgánok maguk hozzá sem érnének.

A tény az, hogy Afganisztánban sokkal több pusztítást végzett az orosz vagy a tálib rendszer a polgárháború 23 éve alatt, mint az amerikaiak, akik már nem is igen tehetnének tönkre semmit, hiszen nem is maradt mit elpusztítani. Az amerikai és angol segély- vagy misszionárius szervezetek tulajdonképpen csak segítenek helyreállítani az egész országot; épületeket, utakat építenek. Egyetlen emberrel sem találkoztunk, aki ne akarna ott lenni és segíteni. Ez mindannyiunkat meglepett. Mert ez nem az, amit a tévében látsz; az annyira más, mint a valóság, hogy összezavar. Úgy tűnik, kell legyen valami politikai érdek vagy ok, ami a médiát mozgatja, s azt, hogy a média milyen képet akar festeni a helyzetről. Miért mutatná be csupán azt, hogy hányan halnak meg? Az nem megmutatnivaló hír, hányan menekülnek meg? Naponta halnak meg vagy vesztik el végtagjaikat gyerekek ezeken a helyeken.

Az utolsó nap egy olyan katonai bázisra érkeztünk, ahol rakéta-támadás történt és egy iskola felrobbant. Meglátogattuk azt a katonai kórházat, ahova a sérült gyerekeket szállították. Játszottunk nekik néhány dalt. Ezek azonban itt mindennapos események. Mi csak részesei lettünk ennek az egész történésnek. De egy gyönyörű napnak is, mert mindennap egy lépés előre, egy gyerek megmentése, egy út megépítése mind-mind az.

Volt valami előre kitűzött célotok?
Marika: Mi nem azért mentünk, hogy kifürkésszük az igazságot, mert nekünk semmi közünk ahhoz, hogy Amerika mit végez a Közel-Keleten. Mégis megláthattuk, hogy egy kőkemény katonának is lehet lágy szíve. Mert ezek a katonák meg kell, hogy feleljenek, keménynek kell lenniük. Ha azt mondod, gyenge vagy, akkor nem lehetsz jó katona. Keresztényként a legkomolyabb, a legkeményebb világba is odamehetsz olyan dalokkal, amikkel egy picit felcsillanthatod, hogy „Isten szeret titeket”.

Peti: A vallásszabadságnak köszönhetően ma már az összes katonai bázison van keresztény gyülekezet. A mi utunkat egy amerikai üzletember, Rob szervezte, aki sokat utazik háborús övezetekbe, és ruhákat szállít a hadseregbe. Valaha egyébként ő is katona volt. Rob megismerkedett a kinti tábori lelkészekkel, és szerettek volna egy csapatot, akik dicsőítő vagy evangelizációs jelleggel kimennének és zenélnének a katonai bázisokon, így megszervezték.

Többször említettétek, hogy nem akartatok egyértelműen térítő szöveggel odaállítani: ez tudatos döntés volt vagy egyszerűen máshogy akartátok kimutatni a szeretetet?
Mike: Nem volt ez tudatos elhatározás. Inkább úgy mondanám, nem az volt a célunk, hogy a színpadról prédikáljunk. Mi egy zenekar vagyunk, és azért mentünk, hogy szórakoztassuk a katonákat. Azután meglátjuk, mit hoz Isten. Mindig többet tett, mint vártuk. Nyitottnak kellett lennünk! Akárhova mentünk, mindig mással találkoztunk, máshogy fogadtak minket, másként kommunikáltunk. Ha előre eldöntöttük volna, hogy csak ezt vagy azt tesszük, nem lett volna eredményes az út. Rugalmasnak kellett lennünk, mert nem volt mindegy, hogy hogyan játszunk. A közönség hangulata nagyban meghatározta, hogy miről kezdtem el beszélni fent a színpadon és mennyit. Voltak bázisok, ahol jókat nevetett a közönség, de akadt olyan is, ahol soha nem nevették el magukat az emberek, akármit mondtam. Ilyen volt a Black Horse is.

Hogy hidaltátok át ezeket a kínos helyzeteket?
Mike: A Black Horse-ban az ebédlőben játszottunk: míg mi zenéltünk, ők eszegették az ebédjüket, úgyhogy nem volt más esélyük, mint meghallgatni minket. Egyszer csak az afgán hadsereg főparancsnoka feljött a színpadra koncert közben, és egy kis beszédet tartott. Az egész elég abszurd lehetett, hiszen ő muszlim, mi meg keresztények. Ráadásul mivel ott tartózkodott valami NATO nagyfőnök, a parancsnok próbált egyfajta politikai töltetet adni az egésznek, erősítve a kanadaiak, az angolok és az afgánok közti összetartást. Elmondta, hogy milyen nagy megtiszteltetés közös erővel küzdeni. Rendkívül diplomatikusan azt akarta közölni, hogy ha ők itt jól érzik magukat, akkor ő is nagyszerűen érzi magát köztük. Azután végre lement a színpadról, és mi tovább játszottuk a dicsőítő dalokat. Kabultól egy órányira volt a legnagyobb katonai bázis, ahol egy hatalmas alagsori előadóteremben zenéltünk. Talán itt éltük át a legnagyobb csalódást, miután ez volt a legnagyobb bázis, és ide jött el a legkevesebb ember.

Marika: Viszont, itt tanultuk a legtöbbet, ez volt a legtanulságosabb!

Mit tanultatok?
Marika: Mike úgy fogalmazta meg, hogy amikor mi keresztények elmegyünk valahova missziózni, akkor hajlamosak vagyunk azt mondogatni, hogy mi így meg úgy szolgálunk, de amint úgy bánnak velünk, mint szolgákkal, akkor meg vagyunk sértődve.

Mike: A szolgákkal jobban bánnak, mint ahogy ott velünk.

Mi történt?
Doma: Nem számítottak ránk. Három óráig tartott, mire bejutottunk egy ajtón, és minden rosszul alakult: nagy vihar, iszonyúan tűz a nap, szemedbe fúj a por. Mire vége lett a tortúrának, azt hittük, végre örülhetünk, de csak akkor kezdődött igazán, mert kiderült, hogy tényleg nem számítottak ránk. Nem tudták, hova szállásoljanak el minket. Kilencen voltunk öt ágyra. A többit tábori kempingekből rakták volna össze, ami nem lett volna kényelmetlen, de nem adtak hozzá se takarót, se semmit. Csak az a kifeszített anyag a vasállványon. És ott nagyon hideg van éjszakánként. El lehet képzelni, mennyit aludtunk egy ilyen este, mikor se takarónk, se párnánk, se törölközőnk, ruhástól az ágyban. Teljesen kimerültek az idegeink, és jól egymásnak estünk. Azután kiimádkoztuk.

Ezek azok a fejezetek, amikről nem szokás mesélni. A szolgálatról szeretünk rózsaszín képet festeni.
Doma: Akárhányszor mesélek erről, mindig megpróbálom eloszlatni ezt a rózsaszín ködöt. Ez igenis nehéz, és tudni kell róla az embereknek, nehogy torz képük alakuljon ki arról, hogy miről szól a szolgálat, és ne akkor derüljön ki, mikor elmennek egy-egy missziós útra, és elkeseredésedben mégiscsak kölcsön akarod kérni a Robtól a fegyvert, hogy lelődd a keresztény testvéreidet. Ha találkozni akarsz az óembereddel, és elfelejtetted, hogy milyen voltál mielőtt megtértél, menj el egy missziós útra! Jó tudni, hogy ezzel az érzéssel meg tudj küzdeni, hogy fel legyél rá készülve. Alapvetően a sátán legelső és legklasszikusabb támadása az, hogy egymásnak ugraszt a társaiddal. A Black Horse bázison sikerült az első ilyen komoly nézeteltérésünkön túlesni. Szívemből örültem neki, hogy ezek szerint tényleg veszélyesek vagyunk. Ez a legnagyobb bizonyíték arra, hogy amit csinálunk, az az ellenségnek nem jó. Ez valamilyen szempontból bátorító. Persze azután meg kell küzdeni ezekkel az érzésekkel, a nehézségekkel, de ha ezt előre tudja az ember, akkor onnantól kezdve nem olyan nehéz.

Sipos Márti és Vizi Csenge